Már egy…egy év eltelt azóta? / Indeed, a year has passed since then?

Úgy döntöttem, hogy idén ismét egy új dologgal indítom az évet: mostantól tényleg mindenki tudni fog rólam (majdnem) mindent, nekifutok a bejegyzések angol nyelvű megírásának is. Teszem ezt azért, mert szinte minden héten valaki rám ír, hogyan vagyok, mi történik mostanság velem. Azt hiszem, így egyszerűbb lesz a dolog…

És amint ez a gondolat végigfutott az agyamon, egy másik dolog is beugrott: január 2-a van. Ismét. Csak egy évvel többet írunk. És most nem azt az izgalmat érzem, éreztem, hanem inkább valamiféle szomorkás hangulatom lett hirtelen. Este hétkor becsuktam a szemem: rögtön a reptéren termettem, a következő kép pedig az volt, hogy felszállt a gépem a félévnyi ismeretlenbe. Felrémlett a Helsinkiben töltött éjszaka, majd a reggeli továbbrepülés, a napsütéses sarkkör délibábja, a hómezők, a nagy bevásárlásunk Sárival, és az esti hét-nyolc órai ágyba zuhanásunk. És aztán ötödikét, majd hatodikát, hetedikét, nyolcadikát…. írtunk, és elkezdődött az álom. És aztán felnyitottam a szemem: a falióra ugyanazt az öt órát mutatta, mint amit hazaérkezésemkor. Már nem otthon, itthon vagyok. És nagyon hiányzik. Annak ellenére, hogy sokszor nagyon nehéz és hideg, és furcsa volt. És tényleg minden pillanata feledhetetlen…


I decided something new for the New Year: from now everybody knows (almost) all thing about me, because I started to write my posts in English also. I do that because there is no week passing without anybody writing me about how is it going, what’s happening with me nowadays. I think, this will be the easier way…

And as soon as this thing ran through my mind, another thing came to me: today it’s 2 January. Again. Just we’re a year later. But now I didn’t feel any excitement. I rather feel a kind of sadness. At 7pm, I closed my eyes: suddenly I saw myself as I was waiting for my flight to Helsinki and the next picture was that as we’re boarding to the half-year long unknown. I saw the picture of that as we spent our night at the Helsinki Airport, I saw myself on the morning flight to Oulu, the Arctic mirage sunny weather, the snow fields during landing, our first large shopping with Sarah, and the evening when we fall into the bed very-very early. And then I saw the fifth, sixth and seventh day of our Arctic adventure… And suddenly I opened my eyes: I saw the clock on my room’s wall that showed the same time which waited for me when I arrived home. I could say that I was there at home, but now I am here at home. And all these things really miss me. Although it was very difficult and often cold and strange sometimes, but it was really unforgettable…

Részlet a Pohjois-Pohjanmaan Múzuem (Oulu) szovjet múltidéző tárlatából - egy csipet hungarikummal / A frame from Pohjois-Pohjanmaan Museum, Oulu

Részlet a Pohjois-Pohjanmaan Múzuem (Oulu) szovjet múltidéző tárlatából – egy csipet hungarikummal / A frame from Pohjois-Pohjanmaan Museum, Oulu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s