Két nap kimenő – meglepetésekkel

Kötéltáncosnak kellett volna mennem: állandóan feszegetem határaimat, ami tudom, nem jó, de mit tehet az ember, ha ennyi dolga van. Azért mondom, mert mindig sikerül annyira lemerítenem magam, hogy a szervezetem akkor kezd tiltakozni, amikor éppen pihentetem… Pontosabban pihentetném…

Annyi hosszú, végletekig leterhelő hét volt ebben a félévben – mármint a szorgalmi időszakban, merthogy a relatíve nyugodtabb vizsgaidőszak is már részben tele lett pakolva feladatokkal -, hogy úgy döntöttem, most szünet következik: elmegyek az egyik decemberi csütörtökre, a Főiskola által szervezett útra, aminek a végpontja a bécsi adventi vásár, pénteken pedig az MTVA-ba rendezett szakmai kirándulásra voltunk hivatalosak (amit én vezettem a Szakkollégium és a Televíziónk részéről). Kikapcsolódásra mindkettő tökéletes alkalom, gondoltam, amúgy is megérdemeltem. Egészen addig a csütörtökig minden rendben is volt: reggel relatíve késői ébredés, reggel hatkor pedig indulás a RTL Klub székháztól. Minden rendben ment, ott voltam időre, igaz, kissé fáradtan, de a buszon aludtam. Egészen Bábolnáig, ahol olyan rettentő hányinger jött rám, hogy az valami eszméletlen. Semmi baj, Mosonmagyaróváron, a határ előtt úgyis megállunk, veszek magamnak kólát, amitől – az orvos unokatestvérem szerint – elmúlik. Hát: elmúlni nem múlt el, csak elviselhetőbb lett. Alvás kilőve, a kólát pedig infúzióként töltöttem magamba. Egész nap. Részben hasztalan. Schönbrunnban – a levegőn történő kb. másfél-két órás sétától talán – egy kicsit jobb lett, de abszolút nem jöttem helyre. Gondoltam az Adventi Vásárhoz érve, hogy itt az ebéd ideje, mert nem lesz ez így jó… Rendben, ebédet letudtam, már épp kezdtem jól lenni, amikor egy óra után újra rám tört… Mondtam, hogy ilyen nincs. Még keringtem a többiekkel két-három órát a vásárban, de folyamatosan éreztem azt a lehetetlen rosszullétet. Szerintem, ennyire még sosem vártam, hogy visszainduljunk valahonnan… A buszra szállástól, Bécs központjától egészen a határig aludtam, aztán pedig folyamatosan azon imádkoztam, hogy az első megállásig ne szabaduljon ki belőlem semmi… És megint csak Bábolnáig bírtam: az ottani megállónk alkalmával viszont minden jött, aminek jönnie kellett (mindenkinek a képzeletére bízom, mit összekínlódtam azalatt a fél óra alatt). Ezt követően egy újabb adag kóla birtokában vissza a buszra, és ahogy visszaültem, úgy el is aludtam. Budapesten ébredtem… Az ágyamhoz legrövidebb… bocsánat leggyorsabb úton haza… Hipersebességű fürdés… És ágyba zuhanás… Fél tizenkettőkor!

Az utolsó gondolatom az volt, hogy a pénteki kirándulásról nem hiányozhatok semmiképp, ott kell lennem (zárójel: az MTVA-s kirándulásra körülbelül a Főiskolára kerülésem óta készülök elmenni, mert mindig akkorra jött valami össze, amikor a kirándulás be lett tervezve…)! Mondanom se kell, hogy reggel hétkor ébredve semmi, de tényleg semmi bajom nem volt! A gyomrom rendben, kipihenten ébredtem: a mai napig nem tudom megmondani, mi a fene lehetett velem. A szakmai kirándulás szuper volt – ezt tévés vezetőnknek, Steinczinger Katinak és délutáni előadónknak, Major Pepének is még egyszer köszönöm.

Ezek a bécsi utak nem akarnak nekem sikerülni valahogy: múltkor az volt a baj, hogy minden zárva volt szombat révén, most pedig a fent részletezett történet… Bécs nem szeret engem… Vagy túlságosan? A fene tudja… Egy biztos: az egész hónapos és éves képen nem torzított semmit…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s