25 évvel ezelőtt történt…

Állítólag nagyon várták. Nagyon várták azt a későbbi picivel több mint négykilónyi boldogságot, akit ma 25 éve hord magán ez a földkerekség. Sokan ezt az időt 27, 28 vagy 30 esztendőnek nézték, bár mostanáig sem tudja, mi alapján becsülték ennyire korát. Talán az a sok teher mutatta többnek, amit kősziklaként hordoz napról napra, de sokszor már rossz, hogy minden probléma megoldásának kulcsát tőle várják.

Rosszabb pillanataimban – amiből mostanság elég sok van – azon gondolkodom, hogy mi az egésznek az értelme – a 42-n kívül. Sokszor állok magamba roskadva, egyedül az üres, sötét stúdióban, valami észbontóan szomorkás zenét hallgatva a háttérben, és… egyszer csak azon kaptam magamat, hogy krokodilnagyságú könnycseppek gurulnak az arcomon, miközben tudom, hogy nem, tényleg nem lehet változtatni a helyzeten. Nem tudok változtatni a szentimentális érzelmeimen, azon, hogy minden(ki)t, akivel vagy amivel érintkezem – a kis bolondozásaim ellenére – komolyan veszek, azon, hogy mindent szeretek az élére állítva, pontosan elvégezni, azon, hogy egy lánnyal, akivel megismerkedem / megismerkednék, elsőre “beleszeretek”, és… a sort még nagyon sokáig folytathatnám: nem tudok változtatni azon, hogy merek álmodni, és ezer pofon ellenére sem megérteni, hogy ezek csupán délibábok, s gyorsan szertefoszlanak.

Állítólag nagyon vártak. S mostanra negyed évszázad elrepült. Még kimondani furcsa ekkora időt, hogy ennyi eltelt. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy sem… Sokszor kérdezik sokan, vagy inkább kijelentik: “téged még sosem láttalak igazán boldognak”. Mit jelent a boldogság? Egy verseny? Egy helyezés? Egy ösztöndíj? Egy új dolog az életben? A család, amire – elméletileg – bármikor számíthatsz? Egy barát vagy barátnő? Mi a boldogság kulcsa? Mi az, amibe kapaszkodhatsz? Mindenki a “mi”-nél előrébb tartja magát manapság. Miért jó ez? Megint egy olyan dolog, amit biztosan nem fogok megérteni. Mindig azt hittem, hogy normális vagyok, hogy egy szép, harmonikus életet szeretnék élni, de úgy látszik, ez kezd megdőlni bennem: mindenki minden(ki)ben azt keresi, hogy mitől különlegesebb a másik, mi az a plusz, amit éppen kell neki… akkor és ott… Százszámra vesszük az ezoterikus könyveket, s bújjuk ahelyett, hogy emberek próbálnánk maradni… És persze a másikat is annak néznénk!

Tudom, lehet, hogy kemény szavak ezek – és fent is valószínűleg a “Születésnap helyett” címnek kellene állnia -, de most így érzek: három-négy éve lassan, hogy az életem fenekestül felfordult, ráadásképp tavaly még azt is elvesztettem, aki magányomban is mellettem volt. Idén pedig… az idei évet inkább hagyjuk. Csak rosszabb lesz, ha végigpergetem az idei szalagot… És tudom, most jön az, hogy próbáljam meg a pozitívumokat, sikereimet előkaparni onnan, onnan leghátulról és örüljek, hogy ilyen lehetőségeim adódtak, amikor kamatoztatni tudtam a tudásom, kitartásom. Ezzel idáig nincs is gond, de mindig eljutok egy olyan pontra, amikor nem az adott pillanatra, hanem arra gondolok, hogy nem tudtam az örömöm megosztani senkivel sem, mert akkor és ott nem is volt (igazán) senki sem… És persze újra jöhet a kérdés: hogyan is lehetnék boldog?

Kusza gondolatok ezek, tudom. Legalább annyira, amilyen az életem mostanság. Lényegében így lesz egy negyed évszázad alatt egy pöttömnyi boldogságból egy közel két méter magas, 77 kilónyi boldogtalanság. S hogy mit hoz a jövő? Holnap úgyis meglátom… Reméljük, boldogabb lesz mint az eddigi tegnapok holnapja… Vagy legalább fájdalomtól mentesebb…

25 évvel ezelőtt történt…” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Peti!

    Álljon itt egy idézet!
    “Bírd még egy picit. Néha csak elég türelmesnek lenni. Kivárni, megvárni, és nem elvárni. Szeretni, és nem abban kételkedni, hogy ami történik, az jó – nem lehet más.
    Aztán persze van, hogy valamiért még várni kell, valamiért még nincs itt az idő, pedig már ott van az orrod előtt. Érzed az illatát, látod a mosolyát, de tudod, hogy még ki kell tartanod egy picit.
    Ne kérdőjelezd meg, hogy miért, csak élj! Menj tovább, mosolyokkal, nem feladva, harcolva, megküzdve minden egyes akadállyal, néha könnyekig hatódva földre zuhanni, sárba taszítva…, de csináld végig!…”

    Nem mindig könnyű és nem mindenkinek könnyű az általa bejárt út, de ez a te/mi sorsunk, élni kell, menni és menni, mert van még dolgunk ezen a földön…

    Fel a fejjel!!! Bízz a jövődben!
    Nagyon Boldog születésnapot!

    Judy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s