Az utolsó stáció (befejező rész) – Erasmuson Finnországban XIV.

Hát elérkezett. A legnehezebb nap. Csak peregtek az órák, a percek, és nagyon gyorsan elfogyott az a 24 óra is, amit már régóta vártam… Illetve amit az utolsó napokban inkább még toldottam volna egy-két héttel. De most nem lehetett…

Nagyon nem akartam még elővenni a bőröndöm ilyen célzattal. Szerda este is inkább filmet néztem, hogy eltereljem a figyelmem, de valahogy mégsem sikerült. Végül az Idő, a nagybetűs győzött: este tízkor-fél tizenegykor elkerült a nagy koffer, mely szélsebesen megtelt a sok ruhával. De az óra csak ketyegett… Eljött az éjjel egy óra, ami egyet jelentett az utolsó oulu-i éjszakám kezdetével. Reggel ismét háromnegyed nyolckor keltem, egy újabb mosás következett, az utolsó… És előbb-utóbb mindenből utolért az utolsó… Mikor már csak egy-két óra maradt az indulásig, a bőrönd is egyre nagyobb lett, – s ami az utolsó óra izgalmát adta -, hogy túl nagy lett: egyszerűen nem fért bele az összes ruha, pedig új ruhadarab nem is került hozzám. Fél órával indulás előtt esett le végül: nem a túl sok ruhával van a probléma, hanem a kint megtermelt új dolgokkal… Bőröndrendezés háromszor, csomag átpakolás négyszer, a végeredmény: egy bőrönd plusz három kézipoggyász. Szerintem mondanom se kell, hogy egészen a reptéri check-in-ig imádkoztam, hogy felengedjék a repülőre ezt a csomagmennyiséget… Este hétkor ott álltam a csomagoktól elborítva a kollégiumi szobám ajtajában, s talán most volt a legerősebb az a gondolat, hogy még nem, nem akarok hazamenni. És persze nem volt elkerülhető az egyik fájdalmasabb része a távozásnak sem: a félórás búcsúzkodás… Végül minden és mindenki a helyére került: a csomagokkal egyetemben mi is a repülőgépen ültünk este kilenckor, s talán egy jó időre – vagy örökre, csak odafent tudhatják – elhagytuk a finn Otthonunkat…

Az éjszakát ismét a helsinki repülőtéren töltöttük, most viszont tudtunk pihenni szerencsére: az a relaxációs szoba, ami érkezésünkkor teli volt, most szinte üresen állt, így letelepedtünk, és kényelembe helyeztük magunkat a következő tíz-tizenegy órára. Hosszú idő, de most nem kellett túl sokat sakkoznom, mivel is töltsem el ezt az időt: éjfélkor elaludtam, és Sári is valamikor kettőkor álomra szenderült… A reptéri ébredés viszont egy másfajta élményt adott, mint az elmúlt öt hónap végtelen sötétje, majd világossága: képzeljük el azt, amikor hajnal fél hatkor arra ébredsz, hogy egy Kínába induló gép utasait hívogatják gyors beszállásra, majd az oldalra fordulva a kifutópálya és egy szemből érkező utasszállító képére ébredsz… “Felbecsülhetetlen élmény” volt… Ettől a jelenettől már tényleg csak centivel lehetett mérni az időt: Sári fél kilenckor, a beszállás megkezdése előtt fél órával ébredt, én pedig akkor már azon morfondíroztam, hová mennék még a szívesen indulás előtt. És itt volt az a pillanat, amikor a Facebook-on már bemutatott potyautas hozzám került…

Nagyon furcsa volt hazakerülni, nagyon szokatlan (volt) minden. Olyan nagyon furcsa érzés fogott el, amit később a volt tévés kolléganőm fogalmazott meg helyesen: úgy éreztem / érzem magam, mint egy ufó, akit éppen kidobtak a repülő csészealjból…

Összességében azonban jó lett volna még maradni, de jó volt hazajönni is. Mert már nagyon vártak haza…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s